,,Az areob testmozgásra fektetek nagy hangsúlyt, emelett bár egy edzésem mindösszesen 1 órát vesz igénybe mindig időt szakítok a nyújtásra edzés előtt és után!" - nyilatkozta.

  Az aerob edzés egyrészt közvetlenül égeti a zsírt és fokozza a zsír anyagcserét, másrészt "tanítja" a testünket arra, hogy a zsírt használja energiaforrásként. Minél több aerob edzést végzünk, kellően alacsony intezitással, annál jobb - de túlzásba esni nem szabad, mert hátráltathatja a regenerációt.

Szép napot Mindenkinek! Valójában egy hete lett volna aktuális ez a cikk, és már akkor elkezdtem írni, de az őszi szünet után eléggé megcsappant a szabadidőm, néhány dologgal el is voltam/vagyok maradva az egyetemen, ezért sajnos nem fejeztem be, viszont semmiképpen sem szerettem volna, ha elmaradna, így hát végre itt van a kéthetes kihívás teljesítéséről szóló rövid összefoglaló kis csúszással.

El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy leírhatom ezt: sikeresen végigcsináltam a saját magamnak kitűzött kéthetes kihívást! Ha esetleg valaki lemaradt az » előző posztról « , ami az első sikeres hét után készült, annak dióhéjban összefoglalva annyi, hogy szerettem volna újra rendszeressé tenni a futást a hétköznapokban, ezért felállítottam magamnak azt a célt, hogy két hétig minden egyes nap elmegyek futni. Nem kötöttem ki, hogy mennyit, a lényeg az volt, hogy minden nap vegyem a fáradtságot, mindegy, hogy esik, fúj, hideg van, nincs kedvem, fáradt vagyok, stb... Persze szó sincs róla, hogy én azt gondolnám, hogy valami csodát tettem most azzal, hogy két hétig futottam, csak arra gondoltam, megosztom Veletek a sikerélményemet, és az örömömet, amit ennek a kis célnak az elérése okozott, hátha motiválhat valakit arra, hogy szintén kitűzzön valamilyen kisebb, elérhető célt és nekivágjon, mert hiszem, hogy ez a sok apró cél, hozzásegíthet olyan dolgok eléréséhez, amikre azelőtt nem is gondolnánk, hogy képesek vagyunk. Én magam, sokszor esek abba a hibába, hogy csak azt látom, milyen sok erőfeszítést, időt, energiát igényel pl. felkészülni 5 vizsgára tárgyanként több száz diából, vagy hány nap lemondással jár faragni picit a súlyomból, és így tovább.. Közben ha csak az adott napra koncentrálnánk, hogy abból kihozzuk a tőlünk telhető legtöbbet, máris megkönnyítenénk a saját dolgunkat!

Kicsit elkanyarodtam az eredeti témától, de muszáj volt ezeket leírnom, hátha később elfelejtem. :) Tehát túl vagyok a kéthetes kihíváson. Amikor elkezdtem, az járt a fejemben, hogy "Te jó ég, két hét az összesen 14 nap, fél hónap, hogy fogom én ezt kibírni??!" És már el is telt, mire észbe kaptam... Na jó, ennyire azért nem volt egyszerű! Az első héten legtöbbször az egyetemi órák határozták meg, hogy éppen mikor tudtam futni, ezért nem alakult ki egy napi rutin. Voltak könnyebb, és nehezebb napok mind motiváció, mind erőnlét szempontjából, viszont az könnyítette a helyzetet, hogy az idő legtöbbször szép volt, ezért legalább az nem szegte a kedvemet egyszer sem. A második héten itthon voltam, hiszen őszi szünet volt, és azt kell mondjam, hogy talán meglepő módon, de ez a hét nagyobb kihívás volt, mint az első. Biztos azért is, mert ahogy telt az idő, a motivációm is lankadt kicsit, de nagyban hozzájárult az is, hogy többnyire itthon ültem, és amikor egész nap csak otthon van az ember, sokkal nehezebben indul el bárhova, mintha végig lett volna tennivaló. Pluszban, még az időjárás sem kedvezett mindig, előfordult, hogy eláztam, de nem adtam fel. Amikor már közeledett a hétvége, tudtam, hogy semmi esetre sem szeretném feladni, ki kell tartanom. Volt olyan nap, hogy a nagyszüleimtől este értünk haza, és éjszaka elindultam. Mert végig akartam csinálni, és sikerült. És ez emlékeztetett megint arra, hogy mennyire fontos a mozgás, mennyit javít a közérzetünkön, mekkora sikerélmény, ha egy újabb napot pipálhatsz ki úgy, hogy sportoltál valamit, és nem utolsó sorban a hasam is laposabb lett úgy, hogy közben az evésre nem figyeltem különösebben, ugyanazokat ettem, mint máskor.

Na de mi a helyzet egy héttel később? Nem fogok köntörfalazni, ez a két hét így hirtelen eléggé megterhelte a lábamat. Ez nem panasz, tisztában voltam azzal, hogy nagy fába vágtam a fejszémet azzal, hogy mindjárt ilyen rendszerességgel kezdtem el újra futni, de ez a két hét egy saját magamnak felállított próbatétel volt. Ezen a héten már kevesebbet voltam, csak 3-4 alkalommal, pont azért, mert érzem - főleg a lábfejemben - hogy kicsit sok volt. Viszont ez egyáltalán nem tántorít el attól, hogy folytassam, csak egy picit visszaveszem a gyakoriságot, és megpróbálok mellette mást is sportolni, ami kevésbé terheli az ízületeket. Aztán majd szép lassan visszaszokom, nem igaz? :)

Remélem néhányan kedvet kaptok ezután a kis összegzés után ha nem is a futáshoz, de bármilyen kisebb cél kitűzéséhez, mert tényleg borzasztóan jó érzés elérni valamit, amit nem azért csinálunk, mert mások megmondták, hogy kell, hanem kizárólag magunk miatt, hogy magunknak bizonyítsunk vele. Ha megfogalmazzátok magatokban, hogy Nektek miért jó egy bizonyos célnak az elérése, akkor a motiváció is sokkal tovább fog tartani, mert belülről jön!

~ Noémi ~

Visszaeső futó vagyok: hol elkezdem, hol abbahagyom. Egy valami viszont nem változik: nem adom fel. Persze, minden relatív, azt is mondhatnánk, hogy minden egyes alkalommal, amikor nem folytatom, feladom, de számomra a feladás fogalma azt jelenti, hogy nem próbálkozol, mert ha megpróbálod, és nem sikerül, akkor csak egy csatát vesztettél, nem pedig a háborút. A lényeg pedig a háború kimenetele végül, nem igaz?!

Az utóbbi hetekben többször megpróbáltam összeszedni az akaraterőmet, és elhatározni, hogy végre újra nekiállok rendszeresen futni, de ezidáig csak néhány napig sikerült ezt betartanom, aztán "nem volt időm". Tudjátok hol rontottam el? Nem ott, amikor abbahagytam, hanem már akkor, amikor elkezdtem. Bármi is legyen a célunk, ha csak arra koncentrálunk, hogy mennyi időbe és energiába fog telni az elérése, és nem kis lépésekben gondolkodunk akkor a motiváció meghal. Pontosan így jártam én is, csak belevágtam, nem tűztem ki kis célokat, és hamar feladtam. Ezegyszer megpróbálom másképp, meglátjuk, mi sül ki belőle.

Egy hete kitaláltam magamnak egy kéthetes kihívást, ami azt jelenti, hogy két héten keresztül minden nap futok. Annyit kötöttem ki, hogy 2,5 km alá nem megyek, de ezen kívül csak az számít, hogy minden nap fussak, bármi történjék. Mindjárt felvetődik a kérdés, hogy még ha sikerül is, "mi lesz utána?". Természetesen ezt 1000%-ig biztosan nem tudom megmondani, de mivel az eddigi módszerek nem jöttek be, úgy gondoltam, ha kitűzök egy ilyen célt, és sikerül elérnem, az máris egy kisebb sikerélmény, átlendít a legrosszabb perióduson (amikor futás közben meg akarsz halni, nincs levegőd, és legszívesebben három lépés után abbahagynád az egészet, és visszafeküdnél az ágyba), és nem utolsó sorban visszahozza a napjaimba a sportot, és rávilágít arra, hogy miért is kezdtem el annak idején, és hogy milyen buta voltam, hogy abbahagytam. Abban bízok, hogy mindez elég lesz ahhoz, hogy a két hét letelte után is folytassam, és belevágjak egy újabb kéthetes kihívásba! :)

És hogy állok most? A cím már elárulja: eddig bejött! A kéthetes kihívás első hetén sikeresen túl vagyok, és ezzel a poszttal kicsit szeretném összefoglalni az eddigi tapasztalataimat. Hétfőn nagy lelkesen kitaláltam, hogy minden nap 5 km-t fogok futni, de ezt az ötletet elég gyorsan elvetettem, mert majdnem meghaltam a végére. Visszagondolva tényleg jól tettem, hogy végül a felénél maradtam, mert lehet, hogy ha magamra erőltetem az 5-öt, nem tartottam volna ki. Az a nagy hibám, hogy mindig arra gondolok, hogy ha egyszer már eljutottam +5 kilométerig, akkor most is simán lefutom, pedig ha az ember sokat kihagy, kell idő, mire visszaszoktatja az izmait a terheléshez. Így is pontosan tudom, hogy a heti pár alkalom után a minden napos futás is megerőltető, de ismerem magam: ha kihagynék egyetlen napot, már nem lennék olyan elégedett, és veszítenék a lelkesedésemből. Keddtől tehát 2,5 km-t futottam, de még ez is jó pár napig nagyon nehezemre esett. Ami pozitívum volt benne, hogy gyorsan letudtam, és aztán folytathattam a napi feladataimat, de elmondhatom, hogy az a negyed óra - 20 perc tényleg kínkeservesen ment... egészen szombatig, amikor a húgommal együtt mentünk el futni, egy kicsit többet, körülbelül 4 km-t. Nyilván nagyban befolyásolta a helyzetet, hogy nem egyedül mentem (társaságban mindig jobb), de az aznapi körök sokkal gyorsabban teltek, és nem is éreztem már magam annyira gyengének és puhánynak, mint korábban. A vasárnap pedig abszolút a hét csúcspontja volt. Délelőtt elég sokáig aludtam, ebédre hivatalosak voltunk a nagyszüleimhez, és elég sokára, este negyed 10-re értünk haza tőlük. Korom sötétben, késő este kinek van kedve futni? Hát nekem nem az biztos!! Nem hagyva sok gondolkodási időt, ahogy beértem a házba, máris öltöztem, húztam a cipőmet, felkaptam egy láthatósági mellényt és elindultam, mert nem akartam hagyni "kárbaveszni" azt az előző hat napot, ami hatalmas nagy hülyeségként hangzik, mert ugyan miért menne kárba, és amúgy is szükség van a pihenőnapra, teljesen jó lett volna, de nem nekem. Mert ez a kéthetes kihívásom, ami alatt pont ezeket a pillanatokat kell legyőznöm, amikor a kifogások csak jönnek és jönnek: késő van, sötét van, hideg van, éhes vagyok, elfáradtam, veszélyes, stb stb stb... mind ismerjük őket. És hogy miért volt a vasárnap a hét csúcspontja?! Mert végre tényleg élveztem a futást. A szombati is jó volt, de aki szokott futni tudja, hogy vannak olyan viszonylag ritkább pillanatok, amikor olyannyira tele vagy energiával, hogy úgy érzed, akár kétszeresét is lefutnád annak, amit egyébként szoktál. Na, ez pont egy ilyen nap volt! A héten a vasárnapi futás esett a legjobban mindközül, és végre úgy érzem, hogy visszatért az energiám ahhoz az 5 km-hez, amit eredetileg terveztem. Mindemellett pedig olyan mély érzéseket hozott felszínre, amik már rég ki akartak belőlem törni, de nem adtam erre lehetőséget. Nem akarok túlságosan átmenni lelkizésbe, de ezt még mindenképp meg kell említenem. Ahogy futás közben enyhén fújt a szél, és hallgattam az Oceana - Cry cry c. számát melyben a következő hangzik el lefordítva: ,,mélyen legbelül, csak sírsz, sírsz és sírsz", tényleg valahogy elgondolkodtam, és annyira betalált a pillanat, hogy elkezdtem sírni. És ez a sírás egyszerre volt szomorú és megkönnyebbülést okozó, de mégis úgy éreztem, hogy most ez kellett nekem: este 10-kor futás közben a sötétben sírni.

Úgy érzem, hogy egy kis időre megszabadultam a szorongástól, és holnap újult erővel vágok neki a napnak, illetve a kéthetes kihívás második hetének, hiszen az első hét emlékeztetett arra, hogy miért szerettem annyira a futást, és miért nem érdemes abbahagyni!

~ Noémi ~

Sziasztok! Végre én is bejelentkezék. Hello, itt Floo. :) Remélem mindenki jókat fog majd olvasgatni, Noémi 110%-on pörög és én is igyekszem felvenni a ritmust. ^^ Kezdjük is..
Magamat ismerve borzalmasan nehéz rávennem jómagam a testmozgásra, igen nagy büszkeséggel tölt el, amikor van hozzá lelki erőm. Genetikából adódóan én nem jártam olyan nagy sikerrel, mint néhányan, hogy a mekis kaja és a finomabbnál, finomabb édességek, csak úgy átmennek rajtam mindenféle következmény nélkül, így ha én nem teszek ellene semmit, akkor… bizony meg fog látszani! (És meg is látszik)

DE! Itt hoznék egy csodálatos példát arra, hogy Hollywood-nak is vannak olyan sztárjai, akik mindent megtesznek azért, hogy megegyenek 1-1 szelet pizzát, ugyanis nem hajlandóak csontsoványak maradni semmilyen szerep kedvéért.

,,Inkább kicsit ducinak nézzek ki a vásznon, és normális embernek a való életben!" - mondta Jennifer Lawrence.

Dalton Wong igazán nagy fába vágta a fejszéjét, de elvállalta, hogy Jennifer-t felkészíti, hogy neki legyen a legjobb superhero body-ja, az X-Men forgatások kedvéért. Természetesen a sikert látva azóta is együtt dolgoznak, sőt Dalton egy könyvet is kiadott, amiben minden összeszed a módszereiről.
(További részletek a "Bővebben"-re kattintva!")

~ Floo ~

Szép napot mindenkinek! Rengeteg cikkötletem van, de egyet, a legelsőt kiválasztani nem volt könnyű. Végül egy egyszerűbb blogbejegyzésre esett a választásom, melynek témája nem más, mint a sport. Körülbelül egy éve kezdtem el futni kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de azóta is része az életemnek, és hiányzik, ha nem járok el rendszeresen. Talán ez furcsán hangzik, és én is így gondoltam korábban, de a futást lehet élvezni. A titka annyi, hogy kitartónak kell lenni az elején, mert olyankor még nincs meg a kellő fizikumunk, és sokkal inkább terelődik a figyelmünk arra, hogy alig kapunk levegőt, leszakad a lábunk, és abba akarjuk hagyni. A sport akkor kezdődik, ha már nem ezekre figyelsz, hanem arra gondolsz, hogy milyen jó érzéssel tölt el, mennyire könnyűnek és szabadnak érzed magad tőle. Persze mindig lesznek rosszabb napok, de ha elég kitartóak vagyunk az elején, később a gyengébb napjainkon is sokkal jobban érezzük magunkat.

Tudni kell, hogy jelenleg egyetemre járok és a barátommal egy albérletben lakunk egy panelben. Pár nappal ezelőtt tettem egy 5 kilóméteres futást a lakótelepen, és amikor végeztem az egyik szomszédunk feltett egy kérdést, ami nagyon elgondolkodtatott:

,,Miért fut az, aki ilyen vékony?"

Nem akarok általánosítani, de szerintem sok ember fejében a sport egész mást jelent, mint kellene. Miért kell egyből a fogyókúrával azonosítani? Miért van az, hogy sokan úgy gondolják, hogy a sport csak egy eszköz a fogyásra, és miért nem jut eszükbe, hogy valaki élvezetből, kedvtelésből, hobbiból, szintentartás miatt űz bármilyen sportot? Miért gondolják, hogy két kategória van a sportolóknál: aki versenyszerűen csinálja és aki fogyni akar?

És mindez miért rossz? Mert aki így gondolkodik, az biztos, hogy nem fog rendszeresen sportolni, hiszen ha el is kezdi (mert éppen fogyni akar), abba fogja hagyni, ha elérte a célját, és így lehet ördögi körbe kerülni azzal a bizonyos jójó effektussal... Sajnos az emberek nagy része gyorsan akar változásokat látni, ezért nagy hévvel indul neki a sportolásnak is, viszont ahhoz, hogy az elért eredményeket fenntartsuk, továbbra sem szabad feladni azt, amit elkezdtünk. Persze lehet, és kell is a mennyiségen, gyakoriságon változtatni, hogy tartóssá válhasson, de nem szabad feladni...

Ha gondolkozol azon, hogy nyáron nekiállsz sportolni, ne hezitálj tovább, hiszen később örülni fogsz, hogy már ma elkezdted, mert annál előbb láthatod az eredményét. Egyet viszont nem szabad elfelejtenünk: csak a kitartó, kemény munka az, ami igazi, tartós változásokat hozhat az életünkbe! Ha ezt tudatosítjuk magunkban, nem csak 1 hónapra, vagy a nyárra tervezünk, és reális, elérhető célokat tűzűnk ki magunk elé (pl. heti 2-3 edzés), sokkal valószínűbb, hogy kitartunk az elképzelésünk mellett.

Az én legnagyobb problémám, hogy nem rendszeresen járok el futni, amin változtatnom kell, és szeretnék beszámolni időnként az eredményeimről, ami nagy motiváló erő lesz számomra. Ha egy kicsit is elgondolkodtatott ez a cikk arról, hogy elkezdj sportolni, hagyj nekünk egy hozzászólást, és oszd meg velünk, Te mióta tervezgeted a sportolást, vagy mi a véleményed a témáról!

~ Noémi ~