Sziasztok! A karácsonyi időszakra úgy döntöttünk egy olyan újdonsággal állunk elő nektek, amit biztosan még sehol sem láttatok. Egy pár részből álló történetet fogtok tudni olvasni a blogon, aminek az a különlegessége, hogy míg az első részt én írtam szóról-szóra, Noémi írja a folytatást úgy, ahogy ő akarja. Az ő folytatását, pedig én kreálom olyanná, amilyenné szeretném, hogy a történet folytatódjon! És így tovább, és így tovább... Itt nem volt konzultáció, miről fogok írni ugyanis szándékosan nem volt beidőzítve ez a bejegyzés, hogy Noémi pontosan akkor lássa meg először, mint ti! Igyekesztem rövidre fogni, de lehet még így is kicsit hosszúra sikeredett! Mindenképp várunk véleményeket a chatben, de itt is van amiről annyit fecsegtem;
A ma reggeli kávézásomat, talán otthon is megoldhattam volna.. de nem! Nekem feltétlen a mínuszokban New York legforgalmasabb utcáit kellett járnom, ahhoz hogy a legközelebb lévő kávézóba benézhessek.
Alig múlt reggel kilenc, még a szabadnapjaimat is koránkeléssel rontom el. Igyekszek sietni, mert a kényelmes kabát alatt egy egyszerű fehér poló van, így a hideg végig futkos a hátamon. Nagyokat lihegek, gyorsabb tempóra szánom magam, mikor észreveszem, hogy szálingózni kezd a hó. Mosolyogva figyelem közben némileg lelassítok, de mögöttem már is lökdösődni kezd valaki, ugyan miért nem haladok.
Dühösen tovább áll és még utoljára rám vicsorít egy idősebb férfi. Megvonom a vállam.
Itt mindenki siet...- jegyzem meg sokadszorra.
A kávézóba érve azonnal megcsap a forróság, a kávé kellemes illata. Gyorsan a legközelebbi sorba befurakodom örömmel nyugtázva, hogy a mai reggelt kevesen indítják itt. Az eladók rohangálnak a pult mögött, a vásárlók zombi mód veszik el a reggeli első kávéjukat. Igyekszem a legelviselhetőbb arcomat mutatni a kiszolgáló felé, aki rám se hederít így veszi fel a rendelést.
- Hát jó... - morgok az orrom alatt, mikor kevesebb visszajárót kapok, mint kellett volna. Illedelmesen végig várom azt a pár percet, amíg elkészül a tejeskávém.
A tűzforró mennyországot tartva a kezemben cikázok az emberek között, amikor valaki lábában megbotlok és az előttem legközelebb álló kabátjára ömlik a drága kávém! Feljajdulok, de nem annyira, mint akit a baleset közvetlenül ért.
- Mi a... - csak ennyit bír kinyögni, miután egymásra nézünk mindketten és tágra nyílt szemekkel pislogunk.
- Charlie? - kérdezem, de mire feleszmélek a sokkból karomat megragadva kivezet a hűvös levegőre.
- Ez most komoly? - kérdezi, és alaposan végigmér. Hitetlenkedve mosolygok, alig bírok szóhoz jutni.
Némán állunk és fürkésszük a másikat. Charlie Seavers alias ex barát, akit anno két évvel ezelőtt elhagytam, hogy New York-ba költözhessek itt áll előttem tetőtől talpig kávé foltokkal és zavart arckifejezéssel. Barna szem, bronzbarna haj... csontos, de rendkívül jóképű arc és a telt ajkak. Charlie dögösebb volt, mint valaha én pedig a mérhetően drága szürke szövetkabátját most tettem tönkre, de ennek ellenére is vigyorog, mint egy kis óvodás. A hajába túr és hosszú másodpercekig elemezget.
- Emily Graham!
Talán eddig volt kellemes a helyzet. Felajánlottam, hogy mivel tönkretettem a kabátját, jöjjön fel hozzám és megpróbálom orvosolni a helyzetet. Azonban azt nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemetlen lesz közöttünk a helyzet.
Mikor utoljára láttad szakítottatok.. most mit vártál? - kérdezősködik tudatalattim.
Próbálunk beszélgetni a másikkal én addig a lakásban teszek-veszek, hogy kevesebbet kelljen szemkontaktba kerülni vele. Néha azért figyelem az arcát, a konyhasziget mellett ácsorog zavarodottan. Nem látom, hogy 2 évvel idősebb lenne. A bőre feszes, puha és a bronzbarna fürtjei ide-oda cikáznak, miközben mozgatja a fejét. Nagyokat nyelek, szinte már én érzem cikinek, hogy ennyit bámulom.
- Na, és mi a helyzet az ünnepekkel?
Váratlanul ér a kérdés. Amióta itt van nem került ez a téma szóba, így meglep.
Vállat vonok. - Semmi. Unalmas lesz, mint a többi.
Bevallom magamnak köszönhetően lett pocsék karácsonyom az elmúlt években, hiszen nem csak hogy 2 évvel ezelőtt éppen ebben az időszakban szakítottam Charlie-val, de azóta a szüleim se tudtak meglátogatni és én sem őket. Ha nem öltem volna munkába a szorongásomat, talán nem úgy léptem volna 2 kemény kév küszöbét is, hogy az ágyban sirdogálok egy üveg rosé társaságában, míg Charlie-t és a régi életemet hiányolom.
- Unalmas? - kérdez rá, mire gyorsan bólogatok. - Nekem nem csak unalmas, de szomorú is volt! - forgatni kezdem a szemem. Várta, hogy kimondhassa ezeket a szavakat és újból rosszul érezzem magam. Mikor látja az arckifejezésemet inkább megrázza a fejét; - Hagyjuk!
>>>>
- Nem szeretnél idén otthon lenni? - teszi fel az újabb váratlan kérdést. - Én apám miatt jöttem ki pár napra, de ha szeretnéd vissza utazhatunk közösen! - ajánlja fel, mire kényszeresen vicsorogni kezdek.
Jó ötlet ez? - firtatom magam, míg próbálom imitálni mennyire ízlik az ebéd, amire meginvitáltam kiengesztelésképp, de ezután egy falat se megy le a torkomon.
- Nem tudom .. - motyogom két falat között.
Charlie lesüti a szemét és hatalmasat nyel. Épp akkorát, hogy a síri csendben még azt is hallom, ahogy a gyomrába kerül az étel.
- Ugyan, komolyan nem akarsz otthon lenni karácsonykor?
- De, szeretnék.
- Kínosnak érzed, hogy 2 éve szakítottunk és most összefutottunk... - a szavak, amiket akár én is kimondhattam volna. Nem voltam ostoba, Charlie töviről-hegyire ismer. Ismeri Emily személyiségét, a kiismerhetetlen, makacs Emily-ét, aki 2 évvel ezelőtt New Yorkba költözött. És szakított vele.
- Barátkozni szeretnék veled... - összepréseli a szemöldökét, majd folytatja. - ...mondjuk.
Mosolyra húzom a szám. Arra kér képletesen játszuk el a barát szerepét. Ez soha nem ment, most miért menne?
- Charlie... kérlek. Tegyük fel, hogy hazamegyek veled az ünnepekre. De! A családommal szeretném tölteni az időt... barátkozni a két ünnep között is lehet! - kitör belőle egy elfojtott nevetés, én pedig erőt véve magamon vállba boxolom az asztalon átnyúlva.
- Barátkozunk... - ismétli, de barna szempárja egyikéből kicsúszik egy kacsintás.
Ekkor már nem bírtam magammal én is elvigyorodtam, de csak mert még mindig nem tudtam ellenállni a sármjának, amit minden pillanatban sugárzott felém.
És te így akarsz barátkozni? - Charlie a legmélyebben ismer, nyilvánvalóan tudja, mivel vesz le a lábáról így nem nehéz kitalálni, hogy újabb praktikákat eszelt ki. Nem tudom, ez vajon arra megy ki, hogy még mindig komoly érzelmei vannak vagy csak egyszerűen szeretne revansot venni, amiért ott hagytam és elköltöztem?!
Áá, Charlie nem ilyen! - bólogatok kicsit, hogy meggyőzzem magam. Tudom ő épp az asztal túl végén rágcsálja a spagettijét, de mivel éppen a tányérra szegezte tekintetét nem vette észre, hogy magammal konzultálok....
Már mosogatáshoz készültem volna, mikor Charlie elkezd felöltözni. Természetesen a kabátjából cseppet sem tűnt el a kávéfolt, így állnom kell a tisztítót is...
- Mész is? - kíváncsiskodom és erősen szorongatom a kezemben a konyharuhát.
- Nem akarlak zavarni.
- Nem zavarsz. - vallom be, mire egymásra mosolygunk. Szinte pillanatokon belül érzem, hogy vörösödni kezd az arcom, a szemei szinte felforrósítják körülöttem a levegőt. Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés mikor mélyen a szemembe néz és azonnal zavarban vagyok....
A pillanat tört része alatt már alig egy lépésnyire vagyunk a másiktól, ösztönösen megindultam felé és észre se vettem, csak mikor már közvetlen előttem állt. A konyharuhát még mindig markolászom, talán azért hogy ez visszatartson attól, nehogy hülyén viselkedjek. Charlie kérdőn néz rám, valószínűleg azt gondolta történni fog valami.
- Ne haragudj... - hevesen dobogó szívvel hátrálok. Ennyit kírok kinyögni remélvén, hogy megérti.
- Mi volt ez? Megakartál... - tiltakozni kezdek, mielőtt befejezhetné.
- Nem! ... Nem! - replikázom, mérgemben magam mögé hajítom a konyharuhát és a bejárati ajtó kilincsét ragadom meg.
Mögöttem lohol, míg a lifthez sétálok. - Ez akkor is fura volt! - jegyzi meg.
- Jó, jó fura vagyok, fura volt.. túlléphetnénk ezen?! - mérgemben többször megnyomom a lift hívó gombját. Charlie-t meglehetősen idegesíteni kezdi így lefogja mindkét kezemet hátulról, mintha féltené azt az ócska gombocskát...
- Higgadj le! Tudom nehéz beismerni, hogy még mindig kedvelsz, de azért ennyire ne tiltakozz ellene!
Dühösen kimászok a szorításából.
- Te miről beszélsz? - kérdezősködök levegőt kapkodva. Charlie jót nevet rajtam, egyszerűen élvezi, hogy idegesnek lát.
Kihasználva a helyzetet elé lépek és megcsókolom. Próbálom rövidre, semmitmondóra és unalmasra venni, hogy bizonyítsam semmit sem jelent mar nekem!
Charlie átkarolná a derekam, mikor hátrébb lépek és diadalmasan a levegőbe emelem mind két kezem.
- Látod? Megcsókoltalak és nem éreztem semmit! - próbálom bizonygatni neki, de az arcát látva már nem veszem magam annyira komolyan. Mint akit a legszebb álmából ébresztettek fel, olyan kómásan mosolyog maga elé Charlie. Nem válaszol, nem néz rám csak a történteken pislog néhányat.
- Elvitte a cica a nyelved Charlie Seavers? - kíváncsiskodom.
- Itt a lift. - motyogja és beszáll. - Ez a csók, nem erről árulkodott! - hamar visszaszállt belé a lélek.
Makacsul állok a liftajtó elé, hogy ne tudjon becsukódni.
- Elég legyen! Majd otthon találkozunk!
- Elfelejted, hogy előtte vár ránk egy közös repülőút! - mondja, majd hátrébb tol és utoljára még rám vigyorog, mielőtt eltűnne a szemem elől.
A felismerés akkor vágott fejbe, mikor visszaértem a lakásba.
Te jó ég... hogyan leplezzem, mennyire kedvelem még mindig?Lássuk be Em, nem az volt életed legeszelősebb ötlete, hogy lesmacizod az ex barátod... és én ezzel akartam bizonygatni, hogy nem érzek már semmit?!
~ Folytatás hamarosan! ~
AJÁNLOM AZ OLDALT