Az elmúlt pár hónapban rohamosan kezdtem elszakadni a családomtól, nem direkt, hanem mert 0-24be a barátomnál voltam. Talán tudatalatt próbáltam felkészíteni magam, arra hogyha kiköltözünk hasonló érzés fog hatalmába keríteni. Lassan 1 hetes németországi ittlétem alatt 100x rájöttem a honvágy az-az, amin igazán most megyek keresztül.

 

A költözésünk előtt egy nappal, de aznap is pityeregtem már nem is tudom miért, valószínűleg mert a családom 21 éven keresztül mögöttem állt, sőt mellettem bármilyen döntést hoztam, így mikor a németországi költözés került előtérbe akkor sem hátráltattak. Múlthét szerdán egy óriási sokkhatás ért, mikor közösen készítettek nekem egy "alvós" pólót, amire mindenki írt valami vicceset/kedveset. Persze akad rajta bőven belsős poén, így mikor megmutattam valakinek nem igazán értette a nővérem, miért írta a pólóra "Csá, csíramadár!" - és hasonló.

Azt hiszem ez az üzenet döbbentett rá, hogy mennyire sokat jelentek a testvéreimnek és persze a szüleimnek. Nem akartam sírni, de ott úgy elkapott a hév, hogy percekig zokogtam örömömben..

Miután beszálltunk a kocsiba és majdnem 800 kilométer várt ránk, akkor tudatosult bennem, mire vállalkoztam. Persze rengeteget beszéltünk róla, bőszen bólogattam, hogy 'Igen mehetünk!', de mikor beültem az autóba olyan menekülésikényszer jött rám, hogy alig bírtam levakarni az arcomról. A barátom már akkor látta, hogy valami nem stimmel, de nem akart szólni, azt hitte változni fog. Bevallom.. én is.

 

Itt vagyok, de nem érzem magam 'itt'. Az 'otthon és haza' kifejezések sem helytállóak. Én itt vagyok, valahol a barátommal és a családjával furcsa ötödikként, és keresem a helyemet. Nehéz. Irtó nehéz és nem akartam kifelé ezt mutatni, de az első 2 napban döbbentem rá, hogy nem a magam kedvéért, hanem a vőlegényemért csinálom mindezt. Máskülönben eszembe se jutott volna, hogy kiköltözzek egy vadidegen országba, ahol még a nyelvet sem tudom használni... persze volt több, mint fél évem gyakorolni, de nem mondanám, hogy az felkészítené az embert bármennyire is. Itt mindenki hadar, érthetetlenül gyorsan beszél, de meglepően vigyorgósak és kedvesek. 

Hasbavágóan ért a felismerés, hogy gyakorlatilag én nem is szeretnék itt élni. A barátom persze azonnal kapcsolt, és azt mondta ha ennyire nem érzem jól magam, szól és hazamegyünk a következő busszal, ami München-ből indul. 

 

Minden változáshoz 12 nap kell, hogy megszokjuk. - mondta a tesóm éppen pár napja, mikor telefonáltunk. Túl vagyok az első pár napon, próbálom szokni a helyzetet, de már mindenki azt hitte csomagolunk és a hét közepén, már itt se leszünk. Bevallom én már készültem arra, hogy összepakolok és felülök a buszra. Egyszerűen bezárva éreztem magam, egyedül, magatehetetlenül, hiszen egy boltba se tudok lemenni minden annyira idegen. Másnap miután berendezkedtünk elis indultunk ideiglenes lakcímet csináltatni, ami számomra méginkább világossá tette, hogy mi is történik körülöttem. Tudom ez most hülyén hangzik, de túl gyorsan érkeztek az események és nem tudtam őket befogadni. Hol még fél lábbal az otthonomra gondolok, a másik pillanatban a barátom már egy német sráccal beszélget az apjával, hogy mikor megy próbanapra dolgozni. Ugyanis vasárnap leadott egy önéletrajzot, másnap már hívták vissza a munkahelyről(!). Őrült gyors volt és még mindig az. Nehéz befogadnom ennyi hirtelen változást, ezt a barátomnak is megkellett valahogy értenie. Ő más, mint én... hiszen a családjával van, neki ez is egy otthon, mióta 1 évvel ezelőtt meglátogattuk őket. Azonnal beilleszkedett. 

 

Egy szó, mint száz kissé felemásak az érzéseim. 

 

....ezt írtam egy héttel ezelőtt. Tudtam, hogy változni fog a véleményem ezért szándékosan nem tettem fel az oldalra, elvégre nem 1-2 bejegyzést szerettem volna erről írni, hanem egyetlen egyet. A helyet kezdem megszokni, az emberekkel együtt. Néha nehéz, néha nem és a rosszra nagyban rátett egy lapáttal, hogy a barátom idióta anyja már megint neki állt szemétkedni, pedig aztán 800kilométer távolság azt gondoltuk elég lesz neki "személyes térnek", hát jól megkaptuk. Pontosabban én. De, hát annyi biztos, hogy ezzel a saját fiának árt.  (Bár ez sosem kifejezetten érdekelte)

A barátomra mellesleg rettentő büszke vagyok, hisz szerdán lesz még csupán 2 hete, hogy kiköltöztünk de ő most hétvégén írta meg a szerződését az új munkahelyén. :) Még mindig hihetetlenül gyors a tempó, de elkezdtem feloldódni és azt hiszem jelenleg ez a lényeg.