Őszinte leszek... 90 napja élek külföldön és egyre nehezebb, minden egyes nap. Mindegyik. Tulajdonképpen pont attól, ilyen nehéz, hogy az összes nap ugyanolyan. Egy örök körforgás, semmi újdonság nincs már benne.. hiába is próbálok valamit kiemelni egy-egy napból, képtelen vagyok, mert összefolyik a szemem előtt. Reggelizek, számtalan alkalommal próbálom elütni az időt az internetezéssel, kivárom míg a barátom haza nem ér, ő pedig dög fáradtan lefekszik aludni. 

Igen, jól sejthetitek még sincs munkahelyem és sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire fog majd zavarni. Nem áldoznék erre egy külön bejegyzést, a lényeg annyi, hogy nincs... elkell viselnem, hogy jelenleg a barátom tart el és valakinek ez zsigerből megy, hogy hozzászokjon, nekem sajnos nem. Mert tudom, ha venni szeretnék valamit nagyon-nagyon azt nem biztos, hogy megveszem inkább, mert tudom, nem én kerestem meg rá a pénzt. Egy házban élek, ami nem az enyém, de az ágy amin alszok, ahhoz sem volt közöm... persze mindenen kicsit javít a dolog, ha az itteniek emberszámba vesznek, de amikor egy szóval sem szólnak hozzád egész nap, akkor igazán kemény. Ha kérdezek bólintás vagy fejrázás a válasz. Így nem tudok élni. Szótlanul. Egyedül. Mert bár a barátom mindent megtesz kettőnkért, alig vagyunk kettesben... beszélgetünk esténként és aztán belealszik a beszélgetésbe. Persze nem haragszom rá emiatt, csak néha úgy látom fogalma sincs, min megyek keresztül. El se tudja képzelni, milyen rossz hallani, ahogy nekem szídják őt vagy éppen velem beszél úgy az apja, mint ahogy egy kutyával sem szoktak. De ezt én napmintnap hallom. Viselnem kell. Nem mondhatok semmit a 700km-re lévő édesanyámnak, mert ő pedig teljesen rosszul érzi magát, ha hallja nekem milyen rossz. 

 

És milyen 7napból 5ben egyedül lenni? Az elején is nehéz volt, de nem ennyire. Akkor azt hittem a kínos 'még nem annyira ismerünk téged' szituban vagyunk, ahol nem mertek automatikusan előttem, olyan dolgokról beszélni, amin mondjuk meglepődnék.  Mára ez megszűnt, de ha a barátom nélkül vacsorázunk, akkor általában mindenki-mindenkivel beszélget én pedig szellem üzemmódban néha neki ütögetem a villát a tányérnak, majd ha gyorsan lelépnék, inkább összeszedem mindenki tányérját, hátha kapok egy biccentést vagy egy kényszeres "köszit". Kaptam is. Persze az apja sose mondd semmit.. mások igen, de ő csendben nézi, ahogy felkapom a tányérját és eloldalgok vele. Mert ő ilyen. Illetve... ilyen. Velem!

Amikor pedig milliószor frissíted a youtube feliratkozós oldalt, hátha tettek fel új videókat azok, akiket nézni szoktál, igazán hamar rájössz, hogy ez bosszant leginkább téged. És ez szomorú. Mármint, ez bosszantson egy 22 éves lányt, akinek rengeteg terve, álma van, de ő egy házba zárva él és próbál, arra fókuszálni, ha majd sikerül elköltözni minden sokkal jobb lesz?! Ezzel nyugtatom magamat. Ha eltudunk költözni. Ketten. Nem másokkal, nem másra utalva, csak én és ő. De erre várnom kell.. 

Tudom, milyen most a barátomnak, aki jól keres, szeretné is meglepni magát új dolgokkal, kütyükkel és valahogy sose érti, miért szólok rá, hogy "spóroljunk!", mert szíve szerint ő minden hónapban venne magának egy drága holmit, ezzel is bizonyítva, hogy "nem számít neki már a pénz". De igen is számít. Sírva tudnék fakadni, mikor vásárolgat felesleges dolgokat, mivel tudom ezzel hónapokkal tovább fogunk másokra utalva élni. Persze csendben tűröm a helyzetet, ő kereste, ő pènze. Nem szólhatok bele.

 

Nehéz. A családom hiánya is. Pozitív akarok lenni, de nem tudok. Körforgásban vagyok és azt érzem kezdek bedilizni a magánytól. Egyedül érzem magamat. Teljesen. 

Mit tettem ma? Reggeliztem. És most töltöm déltől, míg a barátom haza nem ér internetezést. Utána ő lefekszik aludni. Mint, minden egyes nap. 

 

/Gyors tisztázásképp; nem a környéken nincs semmi pláza, mozi, ahol eltudnám ütni az időt. Innen minden kocsival érhető el. Jogsi nincs, még mielőtt bárki szólna./