Azt gondolom, nem árulok el senkinek se újdonságot, ha azt írom, mindenkinek túl kellett élnie a gimis éveit. Abban az időben haragszunk a világra, a szüleinkre és szó szerint (persze akad kivétel) szarunk mindenre! Ez 10 diákból 8nál biztosan így van! A tizenéves korosztály a legmakacsabb, legsebezhetőbb és éppen ezért biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem, de nektek is voltak/vannak rossz vagy éppen kínos élmények, amikről nem szívesen beszélünk. Amikor másnap iskolába mész, és úgy érzed mindenki téged bámul, összesúgnak a hátad mögött. 

És pontosan ehhez kapcsolódik a 13 okom volt, illetve maga Hannah Baker karaktere, mert sajnos ebben a világban eltudom képzelni, hány fiatal gondolkozhat azon, vajon "mennyivel könnyebb lenne a körülöttem lévő embereknek..nélkülem". Rengeteg új ember-, szituáció-, impulzus ér minket ebben a rövidnek tűnő 4 évben. Mindenki változik körülötted, pláne te magad. Félig már felnőttél, de mégsem. A szülők elengednek az első bulikba, de még mindig nem vehetsz alkoholos italt a kisboltban.. tudom, milyen. Hisz, aki belép a pubertás korba az átélte illetve, aki nem az átfogja. Vagy így vagy úgy. Lehet, te leszel a legmenőbb arc vagy a legzárkózotabb. 

 

 

A sorozat, pontosabban az ott zajló események hatására jutott eszembe nekem is, mennyi mindent másképp kellett volna csinálnom. Mennyi ostoba döntést hoztam, és min változtathattam volna. 22 éves fejjel tudom, mit kellett volna megtennem, amit azonban a 16 éves énem egyáltalán nem tartana jó ötletnek. 

Az első és talán legfontosabb; amit érzel, mondd ki! Félsz? Igen, érthető. Érthető elmondani annak a srácnak, hogy tetszik, de sosem tudhatod, ő mit gondol. - ez a pár sor, pedig egyértelműen leírja azt a pár évet, amit Én ott töltöttem a suli falai között. Féltem. Főként attól, hogy kinek milyen véleménye van rólam. Azzal foglalkoztam, hogy mindenki fejében egy olyan kép alakuljon ki rólam, ami meglehetősen pozitív, így engem nem nagyon hallottál veszekedni diákkal, pláne nem tanárral. Meghúztam magam, de közben mégis ha egy renitens tanulóval barátkoztam, igyekeztem előbb-utóbb én is úgy viselkedni, mint ő. Órán inkább nem figyeltem, nem jegyzeteltem, csak mérhetetlen sok rajzot firkáltam a füzetembe és reménykedtem, hogy nem fogják félévkor leellenőrizni, ki mennyit dolgozott az órákon... beakartam rendesen illeszkedni. 
Amire hamar rájöttem, hogy senkiben sem bízhatok igazán. Sosem tudhatod, kinek milyen a kedve, bármikor hátba támadnak. Pletykálnak rólad, ok nélkül. És természetesen bármennyire is fájó, a saját női társaimban nem bízhattam, mert másnap, ha nem harmadnap minden infó eljutott egy-egy emberhez, akihez nem szerettem volna. Az utolsó év végére kezdtem felfogni, hogy mennyire nem számít ki, mit gondol. Tettem a dolgom és bár ugyanúgy zárkózott voltam és nem álltam ki saját magamért, próbáltam pozitívan szemlélni a dolgokat. Például, hogy én voltam az egyedüli lány az infós csoportban vagy hogy a kiszemelt srácnak 4 év alatt sosem mondtam el, hogy érzek mindig kerülgettem azt a bizonyos forró kását és tudtam, kiszaladok az időből... és így is lett. Sosem voltam vele igazán őszinte. Ezt pedig már bánom.

 

Hannah egy szörnyű gimis életet mesél el, rendkívül elgondolkodtató, hogy mennyi önző és borzalmas ember van a világban. Clay pedig egyszerűen, csak várt és várt a megfelelő alkalomra, ami végül sosem jött el. Hannah belülről omlott darabokra, de ha lett volna valaki, aki igazán mellette áll, annak őszintén elmondhatta volna... nem őrült volna ebbe bele. Sírtam. Mert rossz volt látni, ahogy minden egyes rész végén egyre jobban törik össze Hannah és a társai simán végignézték. Ráadásul újra és újra átgázolnak rajta. Minden ember sebezhető, erre rá kéne ébrednünk. Lehet, neked egyes dolgok nem okoznak fájdalmat, míg valakinek a lelkén taposol végig azzal az egyetlen mondattal! Nekem remek lecke volt a sorozat. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom, főleg azoknak akik suliznak éppen!