Minden érmének két oldala van. Én pedig folyamatosan váltakozok a két oldal között... pontosabban, amióta kiköltöztem külföldre ez kevésbé van így, de eltelt 4 hónap és rengeteg minden megváltozott körülöttem. Elsőként próbáltam beilleszkedni egy olyan családhoz, akiket 2x láttam előtte, így nyilván pozitív véleménnyel voltam vártam már, hogy közösen lakjunk. De az említett első mondat ismét visszaköszön... sajnos, semmi sem úgy alakult, ahogy azt én vagy a barátom tervezte. 

3 évig próbáltam megfelelni a barátom anyjának, sikertelenül. Tehettem bármit a kedvéért, sosem kaptam olyan visszajelzést, ami mutatta volna, hogy most változtak a dolgok pozitív irányba.. így 3 év után belefáradtam és pont jókor jött a külföldre költözés lehetősége, elvégre mi baj történhet?! 

Ez a 4 hónap felért 3 évvel. Eleve megkellett barátkoznom a gondolattal, hogy életemben először költözök külön a családomtól, de nem úgy ahogy ez "megszokott" lenne, hanem én 700km-rel arrébb költöztem. Irtó nehéz volt hozzászokni, hogy a zajos, hatalmas kis családom nincs körülöttem, nem tudok őszintén beszélgetni azokkal, akik "helyettük" voltak. Erre még a nyelvvel való nehézségek és az 1-2 hét után kialakult viszonyok is betették nálam a kaput. A munka nem sikerült. Míg a barátomnak élete legszebb hónapjait kellett volna élnie, tudván hogy végre olyan helyen él, olyan munkája van, amit mindig is szeretett volna azt kellett látnia, hogy teljesen szétesem mellette és heti 7 napból 5 azzal telt el, hogy sírok a vállán. Szerettem volna mindent megtenni, úgy indítani, hogy véletlenül se legyen ugyanaz, mint az anyjánál... nyilvánvalóan mindenhez két ember kell, ezt akkor mi ketten rontottuk el. 

Így hát félretettem a problémákat, nem törődtem magammal, hanem csak azzal, kinek teszek ezzel jót. 

A családom eközben elköltözött, így nem volt hova visszamennem, ha megfutamodtam volna, mert egyelőre nekem még akkor egy matracom se volt az új lakásukban.

Tehát elhatároztam, hogy nem adom fel és eközben természetesen mindenáron azzal foglaltam le magam, milyen módon tudnék jól beilleszkedni egy számomra vadidegen családba. A barátom kora reggel ment, késő este jött haza, így csak magamra tudtam támaszkodni. Az elején könnyebb volt... aztán egyre pitibb dolgok miatt kaptunk lebaszást. Szó szerint a barátommal leültünk a szobánkba és azon gondolkoztunk, ez vajon mi lehetett, mert pontosan úgy hangzottak ezek a mondatok, mintha szándékosan keresnék, mibe köthetnének bele. Akkor kicsit megfordult az érem. Már nem láttam a pozitív oldalát.. és ez minden nappal egyre nehezebb lett.

 

Sajnos ma már odáig mennek a dolgok, hogy olyasmikért is én kapok, amit nem követtem el. A barátom apja annyira kinézett magának, hogy már feltűnt ezt élvezi és szándékosan csinálja. Állítólag én hétköznaponként délben kelek, és benn ücsörgök egésznap a szobában, sosem segítve semmilyen házimunkában... ez azért esett rosszul, mert hazugság volt. Mindenki más délben ébred fel (vagy később), de én kaptam a kést a hátamba, hogy bezárkózom egy teljes napra, amíg a barátom haza nem ér. Így mostmár éjjelenként aludni sem bírok, ahogy elindul barátom dolgozni pontban 6-7-8-9kor mindig kipattan a szemem, mert félek hogy szólni fognak érte. Mindennap. Mikor nincsenek itt akkor is. Képtelen vagyok éjjelente aludni, mikor tudom, hogy hazaérnek Magyarországról ide és félek, hogy majd hallgathatom a zárt ajtó mögül, hogy ócsárolnak minket. Nem kizárt, hogy paranoiás lettem azok után, amit kaptam ebben a pár hónapban... természetesen hosszú-hosszú sorokban írhatnám ezt most, de ennyi bőven elég.

 

A legutóbbi események után végképp elegem lett. Úgy döntöttem, ezúttal magammal kezdek el foglalkozni és egy lépést teszek hátrafelé. A barátom, bár egyáltalán nem örül neki, hazaköltözöm, amíg nem tudunk ketten kinn albérletbe költözni. Túl sok volt ez már ígyis, számtalan alkalommal próbáltam bizonyítani, de elég volt. Nekem sajnos tönkre ment a szervezetem, szó szerint annyira stresszes vagyok, hogy 4 hónapból 2x kimaradt a "télapó", pedig erre még sosem volt példa. Nem érzem jól magam, folyamatosan próbálok mindent megtenni, de semmi sem elég. Így találtam jobb ötletnek azt, hogy 1-2 hónapra hazaköltözöm és onnan dolgozok, gyűjtök pénzt, gyakorlom tovább a nyelvet. Ha őszinte szeretnék lenni, már mióta szerettem volna ezt a lépést megtenni, de a barátom miatt nehezen adtam be a derekamat. Képtelen vagyok őt magárahagyni, tudom neki milyen nehéz lesz, de nem szeretném, ha azt látná, hogy gyűlölök a családjával időt eltölteni. Bármelyik tagjával. És sajnos már elértem azt a szintet, hogy nem szeretnék még egy asztalnál se ülni az apjával...se. Maximálisan kiteszek magamért, megcsinálok mindent, de ha már azért is levagyok cseszve, mert 1x rosszul voltam és befeküdtem pihenni a szobába. Én nem lehetek beteg? Én szobalány vagyok, hogy mindig ott kell állnom a sarkában mindenkinek, mit csináljak?! Én nem ember vagyok? Leginkább ezek a kérdések fordulnak meg a fejemben, de természetesen mint egy összehullott kisgyerek ültem a fotelben, amikor megkaptam az arcomba mennyire kis senki vagyok. És bár a vőlegényemről van szó, szeretem, de mivel a kapcsolatunk is teljesen megváltozott idekinn, talán az idő jót fog tenni. Remélem. Ez lesz életünk legnehezebb időszaka, de nekem azóta a legnezebb, hogy itt lakunk. A plusz 2 hónap, pedig hamar eltelik. Illetve nem, egyáltalán nem, de ebben reménykedem...