Visszaeső futó vagyok: hol elkezdem, hol abbahagyom. Egy valami viszont nem változik: nem adom fel. Persze, minden relatív, azt is mondhatnánk, hogy minden egyes alkalommal, amikor nem folytatom, feladom, de számomra a feladás fogalma azt jelenti, hogy nem próbálkozol, mert ha megpróbálod, és nem sikerül, akkor csak egy csatát vesztettél, nem pedig a háborút. A lényeg pedig a háború kimenetele végül, nem igaz?!

Az utóbbi hetekben többször megpróbáltam összeszedni az akaraterőmet, és elhatározni, hogy végre újra nekiállok rendszeresen futni, de ezidáig csak néhány napig sikerült ezt betartanom, aztán "nem volt időm". Tudjátok hol rontottam el? Nem ott, amikor abbahagytam, hanem már akkor, amikor elkezdtem. Bármi is legyen a célunk, ha csak arra koncentrálunk, hogy mennyi időbe és energiába fog telni az elérése, és nem kis lépésekben gondolkodunk akkor a motiváció meghal. Pontosan így jártam én is, csak belevágtam, nem tűztem ki kis célokat, és hamar feladtam. Ezegyszer megpróbálom másképp, meglátjuk, mi sül ki belőle.

Egy hete kitaláltam magamnak egy kéthetes kihívást, ami azt jelenti, hogy két héten keresztül minden nap futok. Annyit kötöttem ki, hogy 2,5 km alá nem megyek, de ezen kívül csak az számít, hogy minden nap fussak, bármi történjék. Mindjárt felvetődik a kérdés, hogy még ha sikerül is, "mi lesz utána?". Természetesen ezt 1000%-ig biztosan nem tudom megmondani, de mivel az eddigi módszerek nem jöttek be, úgy gondoltam, ha kitűzök egy ilyen célt, és sikerül elérnem, az máris egy kisebb sikerélmény, átlendít a legrosszabb perióduson (amikor futás közben meg akarsz halni, nincs levegőd, és legszívesebben három lépés után abbahagynád az egészet, és visszafeküdnél az ágyba), és nem utolsó sorban visszahozza a napjaimba a sportot, és rávilágít arra, hogy miért is kezdtem el annak idején, és hogy milyen buta voltam, hogy abbahagytam. Abban bízok, hogy mindez elég lesz ahhoz, hogy a két hét letelte után is folytassam, és belevágjak egy újabb kéthetes kihívásba! :)

És hogy állok most? A cím már elárulja: eddig bejött! A kéthetes kihívás első hetén sikeresen túl vagyok, és ezzel a poszttal kicsit szeretném összefoglalni az eddigi tapasztalataimat. Hétfőn nagy lelkesen kitaláltam, hogy minden nap 5 km-t fogok futni, de ezt az ötletet elég gyorsan elvetettem, mert majdnem meghaltam a végére. Visszagondolva tényleg jól tettem, hogy végül a felénél maradtam, mert lehet, hogy ha magamra erőltetem az 5-öt, nem tartottam volna ki. Az a nagy hibám, hogy mindig arra gondolok, hogy ha egyszer már eljutottam +5 kilométerig, akkor most is simán lefutom, pedig ha az ember sokat kihagy, kell idő, mire visszaszoktatja az izmait a terheléshez. Így is pontosan tudom, hogy a heti pár alkalom után a minden napos futás is megerőltető, de ismerem magam: ha kihagynék egyetlen napot, már nem lennék olyan elégedett, és veszítenék a lelkesedésemből. Keddtől tehát 2,5 km-t futottam, de még ez is jó pár napig nagyon nehezemre esett. Ami pozitívum volt benne, hogy gyorsan letudtam, és aztán folytathattam a napi feladataimat, de elmondhatom, hogy az a negyed óra - 20 perc tényleg kínkeservesen ment... egészen szombatig, amikor a húgommal együtt mentünk el futni, egy kicsit többet, körülbelül 4 km-t. Nyilván nagyban befolyásolta a helyzetet, hogy nem egyedül mentem (társaságban mindig jobb), de az aznapi körök sokkal gyorsabban teltek, és nem is éreztem már magam annyira gyengének és puhánynak, mint korábban. A vasárnap pedig abszolút a hét csúcspontja volt. Délelőtt elég sokáig aludtam, ebédre hivatalosak voltunk a nagyszüleimhez, és elég sokára, este negyed 10-re értünk haza tőlük. Korom sötétben, késő este kinek van kedve futni? Hát nekem nem az biztos!! Nem hagyva sok gondolkodási időt, ahogy beértem a házba, máris öltöztem, húztam a cipőmet, felkaptam egy láthatósági mellényt és elindultam, mert nem akartam hagyni "kárbaveszni" azt az előző hat napot, ami hatalmas nagy hülyeségként hangzik, mert ugyan miért menne kárba, és amúgy is szükség van a pihenőnapra, teljesen jó lett volna, de nem nekem. Mert ez a kéthetes kihívásom, ami alatt pont ezeket a pillanatokat kell legyőznöm, amikor a kifogások csak jönnek és jönnek: késő van, sötét van, hideg van, éhes vagyok, elfáradtam, veszélyes, stb stb stb... mind ismerjük őket. És hogy miért volt a vasárnap a hét csúcspontja?! Mert végre tényleg élveztem a futást. A szombati is jó volt, de aki szokott futni tudja, hogy vannak olyan viszonylag ritkább pillanatok, amikor olyannyira tele vagy energiával, hogy úgy érzed, akár kétszeresét is lefutnád annak, amit egyébként szoktál. Na, ez pont egy ilyen nap volt! A héten a vasárnapi futás esett a legjobban mindközül, és végre úgy érzem, hogy visszatért az energiám ahhoz az 5 km-hez, amit eredetileg terveztem. Mindemellett pedig olyan mély érzéseket hozott felszínre, amik már rég ki akartak belőlem törni, de nem adtam erre lehetőséget. Nem akarok túlságosan átmenni lelkizésbe, de ezt még mindenképp meg kell említenem. Ahogy futás közben enyhén fújt a szél, és hallgattam az Oceana - Cry cry c. számát melyben a következő hangzik el lefordítva: ,,mélyen legbelül, csak sírsz, sírsz és sírsz", tényleg valahogy elgondolkodtam, és annyira betalált a pillanat, hogy elkezdtem sírni. És ez a sírás egyszerre volt szomorú és megkönnyebbülést okozó, de mégis úgy éreztem, hogy most ez kellett nekem: este 10-kor futás közben a sötétben sírni.

Úgy érzem, hogy egy kis időre megszabadultam a szorongástól, és holnap újult erővel vágok neki a napnak, illetve a kéthetes kihívás második hetének, hiszen az első hét emlékeztetett arra, hogy miért szerettem annyira a futást, és miért nem érdemes abbahagyni!

~ Noémi ~