Amikor kislány voltam, mindig élt bennem egy jelenet, hogy majd egyszer férjhez megyek, bár a külvilágnak sose mutattam ezt ki. Különböző romantikus filmeket megnézve, arra vágytam bár csak egy tóparton a lemenő nap fényében térdel elém az a bizonyos valaki, akinek örömkönnyek közepette Igennel fogok válaszolni! Persze ezen álmodozásom csupán álom marad, de egyáltalán nem bánom! 

Április 2.-án, mikor gyűrű került az ujjamra sok dolog változott az életemben, persze nem abban a szent másodpercben, de másnap és harmadnap egészen éreztem a változás szelét...és nem csak azért, mert egy tárgy ragadt az ujjamra, amit minduntalan ámulattal bámultam napestig. Az eljegyzés egyébként nem volt meglepetés, ami hatalmas buli keretei között zajlott tudtam róla, hogy be fog következni, de a barátom határozta meg mikor lépi meg. És, hogy miért tudtam róla? Mert a gyűrűt közösen választottuk! Igen, ez nagyon furcsa lehet sokatok számára, mert egy rendes eljegyzés nem így zajlik. Viszont van merszem azt mondani, hogy nem vagyunk hétköznapi páros, szeretünk tervezni és ezt is terveztük. 

 

Ezzel jön kapcsolatba az is, hogy elhatároztuk az életünket Németországban folytatjuk. És itt kicsit el is kanyarodnék erre felé. Év elején volt szerencsénk meglátogatni a párom édesapját, aki lassan 5. éve él kint a családjával. Megkell mondjam rettentő aggodalmaskodó ember vagyok, mert az elején azt gondoltam, hogy ők sem fognak kedvelni (tudván, hogy a barátom anyja egyáltalán nem a legjobb ember....), de ez azonnal megváltozott mikor beléptünk a házba. A vendégszeretet szerintem enyhe kifejezés lenne, ahhoz amit tapasztaltam / tapasztaltunk, mert a barátom sem találkozott velük, amióta kiköltöztek. A mosoly, a kedvesség - ez fogadta őt, hogy végre apja fia egymásra talált. Na, és engem? Már akkor családtag voltam! A rengeteg negatív élmény után, amit az anyja okozott azt láttam, hogy ők arra várnak beszélgessek velük. Meséljek magamról, érdekeltem őket! És bár eleinte mindenki kicsit feszéjezett volt, nem éreztem azt, hogy ők rossz emberek. Elfogadtak azonnal. Elfogadták, hogy a fiúnak lett egy párja, akin látták, hogy szerelmes. Nem akadékoskodtak, nem zavarták ha csendben voltam, azt szerették volna, hogy jól érezzem magamat. Ez maximálisan teljesült is és az utolsó éjszakákon azon morfondíroztunk a barátommal, hogy nem szeretnénk hazamenni. Ebben persze a kinti életvitel is befolyásolt minket, de egyelőre nem szeretnék erről most sokat beszélni. 

Az eljegyzés témája itt került szóba. ,,Nem szeretnénk ide költözni?" - jött az egyáltalán nem váratlan kérdés a barátom szájából. Tudtam, ha igent válaszolok, akkor ő már most itt maradna. Mit mondhatnék? A családom Magyarországon él, hagyjam itt őket? Hogy fogom ezt kibírni? 

 

   Talán éppen a gyűrű válaszolta meg a kérdéseimet és az, hogy a már vőlegényem édesapja kérte, hogy amíg össze nem szedjük magunkat költözzünk hozzájuk. Ők is a családom! Miután kínkeservesen leszálltunk otthon a buszról, hazamentünk már akkor hiányzott ez az egész. 

A gyűrű pedig már 1 hónappal később "megérkezett". Tudni szerettem volna, komolyan gondolja-e. Az évek, amit magunk mögött tudunk, bár remek érv lehetett volna, azt éreztem, hogy biztosnak kell lennünk! Biztosra kell nekem is mennem, mert mi van, ha valami még sem tart minket össze? Bár egy eljegyzést is fel lehet bontani, én kétlem, hogy ez valaha bekövetkezne. Nekem boldogság volt látni, hogy a barátom a közös szabadnapunkon, Tv-t nézve gyűrűt húz az ujjamra és szinte könny gyűlik a szemébe, mikor Igen-t válaszolok, pedig tudta, hogy mi lesz a válasz. Nekem ő az első, aki mindennél fontosabb, akit senkiért sem adnék. Aki a legrosszabb napjaimon ott van, és segít. Akivel Bármit megbeszélhetek, mert tényleg bármilyen témában vagyunk ellentétes véleményen, bármilyen kínos vagy vicces ő ott lesz és segít nekem. 

Félek, mert tudom, hogy egészen más életet fogok kezdeni, ahol már nem lesz más támaszom, csak ő és az én új családom, akikkel bár eleinte nehéz lesz (mert minden kezdet nehéz) együtt élni, mindent megfogok tenni, hogy ez az időszak is kellemesen teljen. Elvégre... 3 éve birkozom meg a jövőbeli anyósommal, akit talán a világon a leggonoszabb embernek tartok, viszont egy boldog családban nem hiszem, hogy akkora gondok lesznek. Ha mégis...?! Akkor megoldjuk.

 

A költözés tervezése/szervezése alatt hatalmas akadályokba ütköztünk, így az idei szeptember helyett lehet, hogy csak most november végén vagy már, csak jövő év januárjában tudunk kimenni, de addig is lesz időnk gyakorolni a nyelvet és kivárni az időpontot. Én várok, ameddig csak lehet...ameddig kell, mert van mellettem valaki, akivel bármit túlélek, mert ő ott van nekem!