EZ RÖGZÍTETT BEJEGYZÉS! TEKERJETEK LEJJEBB AZ ÚJDONSÁGOKÉRT.

Karin Dragost biztosan sokatoknak nem kell bemutatnunk: a beauty témában alkotó gyönyörű 27 éves youtuber már közel 100 videót tudhat a háta mögött angol és magyar nyelven egyaránt, több mint 88.000 feliratkozó követi munkásságát a videómegosztón, eddig 16.000-en követik Facebook oldalát, Instagram fotóit pedig 33.000-en csodálják napról napra. Ebben az évben ráadásul a NYX Face Awards győsztese lett, így egy csodás utazást nyert Los Angelesbe! Egy hirtelen ötlettől vezérelve arra gondoltunk, írunk neki egy levelet egy rövid interjú reményében, és kellemes meglepetésünkre örömmel fogadta felkérésünket.

Szia Karin! Hogyan jellemeznéd a csatornádat azok számára, akik még nem ismerik?
 

A csatornám főként beauty vonalon mozog és ezzel kapcsolatos témákat dolgoz fel. Ezen kívül nagyon sok videóm van a fashion világából illetve nem tudom, hogy beauty-hoz kapcsolódik-e, de frizurás videóm is van. Vannak még rutin videók, lesz majd room tour, smink kollekciós videó, tehát mindenféle ilyen csajos dolog. :) 

Még így zárásképp: Hihetetlenül boldogok voltunk, hogy Karin azonnal elfogadta a felkérésünket, sőt örült is valamint rettentő kedves volt hozzánk, ami azért esett nekünk jól, mert abszolút "profiként"  kezelt minket! Noéminek és nekem is a legkedvencebb youtuber lányunkról van szó, így elképesztően hálásak vagyunk és azok is maradunk! Hetek óta készültünk nektek ezzel a kis interjúval, főleg mert olyan kérdéseket szerettünk volna, amit ő maga még videó keretein belül nem válaszolt meg. Reméljük nektek is elnyerte a tetszéseteket, és Karin is kap néhány új feliratkozót a csatornájára! Hopp, mire ez a cikk felkerül addigra Karin-nak meglett a 90ezer feliratkozó! Gratulálunk! Puszi, Pacsi: Floo & Noémi!

Életmódváltás. Már a csapból is ez folyik, minden médium erről beszél: mit csináljunk, hogy csináljuk, hogyan edzünk, mit együnk és mit ne együnk... Sok dologról beszélnek, de arról csak keveset, hogy mennyire nehéz felhagyni több tíz éves szokásokkal, bevésődésekkel, szabadidővel, ízekkel. Ugyanis ez mind hozzá tartozik. Az életmódváltás mindenkitől áldozatokat követel, viszont mégis úgy gondolom, hogy megéri próbálkozni és egyáltalán nem rossz, hogy folyamatosan erről hallunk: egyike az olyan "trendeknek", amelyek valóban értéket képviselnek és hasznunkra válnak.

Nagyon filozófikusként fog hangzani, de 20 éves vagyok és úgy érzem, mérföldkőhöz ért az életem. Rengeteget gondolkozom azon, hogy mit várok az életemtől, mit szeretnék kihozni belőle, miket szeretnék mindenképp megvalósítani, elérni, és hogyan szeretnék élni. Mindenki kap egy mintát a szüleitől, én sem vagyok ez alól kivétel, de nyitott vagyok az új dolgokra, szeretek minél több véleményt meghallgatni, mert ezekből az új impulzusokból táplálkozva juthatok el a döntésig, hogy valóban szeretném-e követni az otthoni példát, esetleg kisebb-nagyobb változtatásokkal, vagy valami gyökeresen újat szeretnék a saját életemben. Amikor meghalljuk az "életmódváltás" szót, elsőre legtöbbször a teljesen "tiszta" étkezésre és a rendszeres sportra asszociálunk, és bár ezek tényleg nagy jelentőséggel bírnak az egészségünkre nézve, nemcsak ennyiről szól. Persze, ez csak az én véleményem, mint ahogy ebben a cikkben minden. Szerintem az életmódváltás nem ott kezdődik, hogy holnaptól eldöntöd, hogy minden nap sportolsz és egészségesen étkezel. Nem sok értelme van, mert az ilyesfajta csodák általában csak pár napig tartanak. Nyilván akadnak kivételek, de ha reálisan nézzük a dolgokat, elenyéző, nem ez a jellemző. Az életmódváltás számomra azt jelenti, hogy apró kompromisszumokat kötök a régi szokások és az új célok között. Ez megjelenhet a legegyszerűbb dolgokban is, pl. nem használom a távirányítót, hanem elmegyek a tévéig, ha csatornát váltok, vagy a kedvenc sütimből már nem 5-öt eszek meg, csak 4-et. Most csak mondtam valamit, de a lényeg azt hiszem átjön. Ezekből az apró változtatásokból lehet végül egy egészségesebb életet/életmódot kialakítani. Nem kell feltétlenül megrohamozni hozzá a legközelebbi bioboltot, hogy virágport, hajdinát, meg retekcsírát vegyünk. Nem erről szól. Az lenne a lényeg, hogy kísérletezzünk, megfigyeljük, hogy mire, hogy reagál a testünk, és megtanuljuk, hogy mi, miért jó vagy jobb neki, illetve hogy mik azok az új szokások, amik a javunkat szolgálják és bevezetésük/betartásuk nem okoz nehézséget.

Tegnap néztem egy videót YouTube-on, és egy nagyon elgondolkodtató dologról beszéltek benne. Régen az emberek jelentős része fizikai munkával kereste a kenyerét, amihez szükség volt az energiára. Ha visszaemlékszem néhány évvel ezelőttre, amikor pár hétre én is kipróbáltam, milyen a földeken kapálni, az ebédszünetben 2-3 szendvics is elfogyott, mert bírni kellett azt a 8 órát. Az életvitelünk, a napi mozgás mennyisége, és a munkánk megváltozott, de az étkezésünk és a sport tudatos bevezetése nem idomult ehhez a változáshoz. Ez a legnagyobb probléma. Az emberek ugyanazt az energiamennyiséget fogyasztják, viszont kis hányadát sem dolgozzák le mozgással, és ez vezet a sok elhízott emberhez. Ami talán még ennél is durvább, hogy kövér gyerekek is vannak. Van Facebookon egy ismerősöm, akinek egész nyáron arról szólt az üzenőfala, hogy megörökítse milyen hamburgereket, hot-dogokat, lángosokat, cukros üdítőket ettek-ittak a fiával. Szó szerint nyomon lehet követni, hogy nőttek egyre nagyobbra egy nyár alatt. Félreértés ne essék, nem ítélem el a kövér embereket, csak azokat, akik meg se próbálnak tenni azért, hogy faragjanak a súlyukból. Visszakanyarodva az eredeti gondolathoz, a lényeg, hogy sokkal több kalóriát viszünk be, mint amennyire szükségünk van, mert már nincs az a munka a földeken, amivel ezt ledolgoznánk. Reggel elmegyünk a munkahelyre, 8 órán keresztül ülünk, fáradtan hazaesünk, nézzük a tévét, majd elalszunk és kezdődik előlről. És mi történik közben? Esszük a finom, zsíros pörkölteket, rántott húsokat, sült krumplikat, előre elkészített ételeket, amiket már csak a mikróban kell felmelegíteni, a gyorséttermi kajákról nem is beszélve. Én is imádom őket. A körömpörkölt az egyik kedvencem minimum 8 cm vastag kenyérszelettel tunkolva, és nem, nem is vagyok hajlandó lemondani róla.. teljesen. De az egészségem megér annyit, hogy minimalizáljam a gyakoriságot. Megér annyit, hogy megpróbáljam a lehetőségekhez mérten én magam megfőzni az ételeimet. Megér annyit, hogy ne egyek 10 cm vastag kenyérszeletekből szendvicset. Mert korábban így tettem, és az elején nehéz volt leszoktatnom magam ezekről a rossz szokásokról, de ha hagyunk elég időt magunknak, és nem akarjuk egyből megváltani a világot, sikerülni fog.

Mindamellet, hogy úgy gondolom lemondásokkal jár ez az út, nem hiszem, hogy minden jónak örökre búcsút kéne mondanunk. Szeretek kísérletezgetni új receptötletekkel, de legtöbbször már a hozzávalóknál elakad a dolog. Olyan - számomra - különlegesséket ír jónéhányuk, hogy inkább hagyom az egészet. Az egészségesnek vélt dolgok drágák, én pedig egyetemistaként nem tehetem meg, hogy kilószámra vegyem a csirkemellet, ezért igyekszem olyan ételeket készíteni, amik abszolút pénztárcabarátok, és nem kell a hozzávalókért a legközelebbi szupermarketnél messzebb menni. Ezeket a feltételeket szem előtt tartva készült el ez a csupán 4 hozzávalót igénylő kókuszgolyó is, ami annak ellenére, hogy nincs benne se lekvár, se margarin, se darált keksz, hasonlít az eredeti süti ízére! Nem ugyanolyan, de hasonlít!

Hozzávalók:

♦ zabpehely
♦ kakaópor
♦ reszelt alma
♦ kókuszreszelék

A hozzávalókat tálba öntjük és összegyűrjuk, kis golyókat formázunk, majd a végén kókuszreszelékben megforgatjuk. Nem kell aggódni, mert az alma nedvessége miatt össze fog állni az egész, nem kell plusz zsiradék. Ha valakinek nem elég édes, édesítőszerrel tetszés szerint édesítheti. Olcsó, finom, egyszerű és alakbarát. Talán nem mondok nagyot, ha azt állítom, hogy az egy zabpelyhen kívül minden háztartásban megtalálható alapanyagok kellenek hozzá.

Próbáljátok ki Ti is, és írjátok meg mindenképp, hogy ízlett, illetve azt is kíváncsian várom, hogy Ti mit gondoltok az életmódváltáshoz való hozzáállásomról, és hogy Nektek mi az álláspontotok!

Legyen szép napotok:

~ Noémi ~

Tádáám! Nem csal a szemetek, ez még mindig a Fitspiration, de egy teljesen új köntöst kapott! A fejlécet Floonak köszönhetjük, a kódolás pedig közös munka volt, reméljük, elnyeri tetszéseteket! Ezzel a sötétebb külsővel szerettünk volna egy kis őszi hangulatot csempészni az oldalra, amihez nagyban hozzájárulnak a Jennifer Lawrenceről készült szuper fotók is, melyeken a színésznő a Dior őszi kollekciójának darabjaiban pózol.

Az új dizájnról ejtett pár szó mellett pedig szeretném megragadni az alkalmat, hogy még egyszer megköszönjem mindkettőnk nevében a hozzászólásokat, chat-üzeneteket és hogy napról napra visszatértek hozzánk. Csak remélni mertük, hogy érdekelni fognak benneteket az írásaink, és a pozitív visszajelzések egyre csak motiválnak minket, hogy új ötleteket, témákat, cikk-sorozatokat találjunk ki. Ha esetleg Nektek is eszetekbe jut bármilyen téma, amiről szívesen olvasnátok, írjátok meg bátran hozzászólásban vagy a chatben, de a dizájnnal kapcsolatos véleményeket is örömmel fogadjuk!

Legyen szép napotok:

~ Noémi & Floo ~

Visszaeső futó vagyok: hol elkezdem, hol abbahagyom. Egy valami viszont nem változik: nem adom fel. Persze, minden relatív, azt is mondhatnánk, hogy minden egyes alkalommal, amikor nem folytatom, feladom, de számomra a feladás fogalma azt jelenti, hogy nem próbálkozol, mert ha megpróbálod, és nem sikerül, akkor csak egy csatát vesztettél, nem pedig a háborút. A lényeg pedig a háború kimenetele végül, nem igaz?!

Az utóbbi hetekben többször megpróbáltam összeszedni az akaraterőmet, és elhatározni, hogy végre újra nekiállok rendszeresen futni, de ezidáig csak néhány napig sikerült ezt betartanom, aztán "nem volt időm". Tudjátok hol rontottam el? Nem ott, amikor abbahagytam, hanem már akkor, amikor elkezdtem. Bármi is legyen a célunk, ha csak arra koncentrálunk, hogy mennyi időbe és energiába fog telni az elérése, és nem kis lépésekben gondolkodunk akkor a motiváció meghal. Pontosan így jártam én is, csak belevágtam, nem tűztem ki kis célokat, és hamar feladtam. Ezegyszer megpróbálom másképp, meglátjuk, mi sül ki belőle.

Egy hete kitaláltam magamnak egy kéthetes kihívást, ami azt jelenti, hogy két héten keresztül minden nap futok. Annyit kötöttem ki, hogy 2,5 km alá nem megyek, de ezen kívül csak az számít, hogy minden nap fussak, bármi történjék. Mindjárt felvetődik a kérdés, hogy még ha sikerül is, "mi lesz utána?". Természetesen ezt 1000%-ig biztosan nem tudom megmondani, de mivel az eddigi módszerek nem jöttek be, úgy gondoltam, ha kitűzök egy ilyen célt, és sikerül elérnem, az máris egy kisebb sikerélmény, átlendít a legrosszabb perióduson (amikor futás közben meg akarsz halni, nincs levegőd, és legszívesebben három lépés után abbahagynád az egészet, és visszafeküdnél az ágyba), és nem utolsó sorban visszahozza a napjaimba a sportot, és rávilágít arra, hogy miért is kezdtem el annak idején, és hogy milyen buta voltam, hogy abbahagytam. Abban bízok, hogy mindez elég lesz ahhoz, hogy a két hét letelte után is folytassam, és belevágjak egy újabb kéthetes kihívásba! :)

És hogy állok most? A cím már elárulja: eddig bejött! A kéthetes kihívás első hetén sikeresen túl vagyok, és ezzel a poszttal kicsit szeretném összefoglalni az eddigi tapasztalataimat. Hétfőn nagy lelkesen kitaláltam, hogy minden nap 5 km-t fogok futni, de ezt az ötletet elég gyorsan elvetettem, mert majdnem meghaltam a végére. Visszagondolva tényleg jól tettem, hogy végül a felénél maradtam, mert lehet, hogy ha magamra erőltetem az 5-öt, nem tartottam volna ki. Az a nagy hibám, hogy mindig arra gondolok, hogy ha egyszer már eljutottam +5 kilométerig, akkor most is simán lefutom, pedig ha az ember sokat kihagy, kell idő, mire visszaszoktatja az izmait a terheléshez. Így is pontosan tudom, hogy a heti pár alkalom után a minden napos futás is megerőltető, de ismerem magam: ha kihagynék egyetlen napot, már nem lennék olyan elégedett, és veszítenék a lelkesedésemből. Keddtől tehát 2,5 km-t futottam, de még ez is jó pár napig nagyon nehezemre esett. Ami pozitívum volt benne, hogy gyorsan letudtam, és aztán folytathattam a napi feladataimat, de elmondhatom, hogy az a negyed óra - 20 perc tényleg kínkeservesen ment... egészen szombatig, amikor a húgommal együtt mentünk el futni, egy kicsit többet, körülbelül 4 km-t. Nyilván nagyban befolyásolta a helyzetet, hogy nem egyedül mentem (társaságban mindig jobb), de az aznapi körök sokkal gyorsabban teltek, és nem is éreztem már magam annyira gyengének és puhánynak, mint korábban. A vasárnap pedig abszolút a hét csúcspontja volt. Délelőtt elég sokáig aludtam, ebédre hivatalosak voltunk a nagyszüleimhez, és elég sokára, este negyed 10-re értünk haza tőlük. Korom sötétben, késő este kinek van kedve futni? Hát nekem nem az biztos!! Nem hagyva sok gondolkodási időt, ahogy beértem a házba, máris öltöztem, húztam a cipőmet, felkaptam egy láthatósági mellényt és elindultam, mert nem akartam hagyni "kárbaveszni" azt az előző hat napot, ami hatalmas nagy hülyeségként hangzik, mert ugyan miért menne kárba, és amúgy is szükség van a pihenőnapra, teljesen jó lett volna, de nem nekem. Mert ez a kéthetes kihívásom, ami alatt pont ezeket a pillanatokat kell legyőznöm, amikor a kifogások csak jönnek és jönnek: késő van, sötét van, hideg van, éhes vagyok, elfáradtam, veszélyes, stb stb stb... mind ismerjük őket. És hogy miért volt a vasárnap a hét csúcspontja?! Mert végre tényleg élveztem a futást. A szombati is jó volt, de aki szokott futni tudja, hogy vannak olyan viszonylag ritkább pillanatok, amikor olyannyira tele vagy energiával, hogy úgy érzed, akár kétszeresét is lefutnád annak, amit egyébként szoktál. Na, ez pont egy ilyen nap volt! A héten a vasárnapi futás esett a legjobban mindközül, és végre úgy érzem, hogy visszatért az energiám ahhoz az 5 km-hez, amit eredetileg terveztem. Mindemellett pedig olyan mély érzéseket hozott felszínre, amik már rég ki akartak belőlem törni, de nem adtam erre lehetőséget. Nem akarok túlságosan átmenni lelkizésbe, de ezt még mindenképp meg kell említenem. Ahogy futás közben enyhén fújt a szél, és hallgattam az Oceana - Cry cry c. számát melyben a következő hangzik el lefordítva: ,,mélyen legbelül, csak sírsz, sírsz és sírsz", tényleg valahogy elgondolkodtam, és annyira betalált a pillanat, hogy elkezdtem sírni. És ez a sírás egyszerre volt szomorú és megkönnyebbülést okozó, de mégis úgy éreztem, hogy most ez kellett nekem: este 10-kor futás közben a sötétben sírni.

Úgy érzem, hogy egy kis időre megszabadultam a szorongástól, és holnap újult erővel vágok neki a napnak, illetve a kéthetes kihívás második hetének, hiszen az első hét emlékeztetett arra, hogy miért szerettem annyira a futást, és miért nem érdemes abbahagyni!

~ Noémi ~