A cím bizony sokat elárul, így nincs is nagyon mivel még rákontráznom erre. Körülbelül január óta morfondírozom azon, hogy megtudnék barátkozni a videózás világával, de csupán azért, hogy a kinti életem még nagyobb teret kapjon. Ez természetesen, csak elmélet, hiszen megannyi dolgot kéne tanulnom ezzel kapcsolatban (vágás, szerkesztés stb.), arról nem beszélve, hogy nem szeretnék elhamarkodott döntéseket meghozni.
Emellett nem ártana....
- ha minimálisan elégedett lennék magammal
- nem zavarna egy kamera állandó jelenléte
- fel-e tudnék oldódni a ténytől, hogy bárki, bármikor megnézheti ezeket és akár tömegével jöhetnek rá negatív vélemények is
A weblapszerkesztés világa is tud kemény lenni, hiszen a non stop trollok és akiknek nincs gyakorlatilag életük, azzal vannak elfoglalva, hogy mibe tudnak vadidegen emberekben belekötni. Egy szóval simán mondhatnám, hogy a fent említett utolsó pont nem is zavar annyira, de foglalkoznom kéne azzal a ténnyel, hogy itt engem látnak és nem azt, amit írok. Egy szó, mint száz kicsit különböző dologról beszélünk, mikor azt mondjuk valaki blogol és "vlogol".
Na, és miről videóznék? Ezt már egyszer Noémi is megkérdezte tőlem, bevallom neki meséltem erről legelőször, mert nem egy hétköznapi témáról van szó, bár a mai világban és már itthon is egyre elterjedtebb dologról beszélünk. Amennyiben megvalósulna ez a tervem, ami még elég halványan pislákol, akkor mindenképp készítenék egy bővebb és terjedelmesebb videót arról, milyen volt kiköltözni és átélni ezt az egészet. Természetesen egy írott sztori is helyettesítheti azt, amit valóban érzek, főleg mert így áttudom folyamatosan gondolni, mit is szeretnék leírni, talán egy videóban teljesen máshogy jönne ez át nekem is illetve azoknak is, akik ezt néznék. Egyszóval nem hinném, hogy beállnék a hosszú sorba, akik beauty és divat témájában kezdték el a csatornájukat. Természetesen engem is érdekel ez a téma, de valahogy egy külföldi beautyguru videóit inkább megnézem.
Most egyre inkább izgat ez, néha úgy érzem legszívesebben leülnék és csak beszélnék erről, hosszú-hosszú perceket közben pedig rájövök, hogy egyáltalán nem könnyű.
Nincs kamerám, rendes számítógépem, jó fényviszonyok, ami javítana a videók megvilágításán. Egyszóval most fecsegek nektek arról, hogy igazán szeretnék videózni, de gyakorlatilag semmim sincsen hozzá. :) Viszont azt még hozzátenném, hogy nem holnap vagy a következő héten szeretnék ebbe a projektbe mélyen belemenni. Hiszen, mint mondtam semmi kézzelfogható eszközöm sincs, és igazából ötletem sem a továbbiakkal kapcsolatban. Ez egy 'talán még idén megvalósítható, de lehet csak a következő évre csúszó' terv, ami egyre jobban felkelti az érdeklődésemet. Tudom manapság sokan azért készítenek videókat, mert jönnek vele az ingyen cuccok és különböző események, ezzel szemben én kíváncsiságból vágnék bele, mert amellett, hogy elfoglaltság is lehet még a családom is tudna ezen keresztül látni, ha 2-3 havonta tudok csak hazajárni.
Rengeteg mindent tervezek erre a 2017.-es évre, ebből még csak 1%-ot teljesítettem az pedig, hogy kiköltöztem Németországba. Sok dolog van, amit leírtam nektek már az év elején, de ezen felül még mindig vannak olyanok, amikről nem meséltem. Ez a videózás téma is már annyiszor megfordult a fejemben, hogy muszáj voltam kiírni magamból, lehet hogy nem lesz belőle semmi, de szeretem visszaolvasni a régebbi bejegyzéseimet és lehet 2-3 év múlva, majd kedvet kapok újra és akkor meg is fogom valósítani!
Ti mit gondoltok? Szerintetek érdemes lenne a későbbiekben ezzel foglalkozni vagy hagyjam, mert túl unalmas lenne már a 100-200. magyar youtube csatorna?!
Tudom, én is már ezer éve nem jelentkeztem, de kellett egy kis idő, mire újra visszatalálok a blogra egy olyan témával, amiről szívesen írok. Az utóbbi időben pedig a vizsgaidőszak kötött le, majd kellett egy kis pihenő, de most újra szorgalmi időszak, amivel együtt jár az, hogy van miről írnom, mert rengeteg impulzus ér, sokat gondolkodom, és úgy érzem, újra vannak olyan témák, érzések, gondolatok, amiket érdemes megosztanom Veletek.
Már korábban írtam arról, hogy van egy nagy célom az idei évre, amit egyelőre azért nem szeretnék elárulni, mert félek, hogy esetleg "pofára esek" vele, és nem szeretnék olyat leírni, amit nem gondolok komolyan, úgyhogy biztonságos megoldásként inkább csak a törekvéseimről írnék: RENDSZERESEN JÁROK FUTNI. Elhatároztam magam, és habár nem teszem ki a fotókat Instára a megtett kilométerekről, mostanában tényleg járok, és próbálom minden alkalommal legyőzni a "tegnapi önmagamat". Amivel viszont hadilábon állok az a kajálás előre eltervezése, ezen kéne változtatnom.
Az egyetemmel kapcsolatban jelenleg próbálok pozitívan hozzáállni, lelkes vagyok egyelőre, habár állandóan úgy érzem, hogy lemaradásban vagyok, viszont elhatároztam, hogy minden sikerülni fog, amit erre a szemeszterre beterveztem, és ehhez igyekszem tartani magam!! Menni ekell, és kész. Sajnos mindig beleesek abba a hibába, hogy alábecsülöm magam, és ez most is így van. Úgy érzem folyton, mintha én lennék egyedül elveszve a sok feladat között, pedig mindenkinek éppúgy újak, mint nekem.
Jó hír viszont, hogy próbálok nemcsak a tanulásra fókuszálni: talán erről is írtam már (vagy csak akartam). Igyekszem minél több emberrel tartani a kapcsolatot, többször felhívni az otthoniakat, időt szakítani olyan dolgokra, amikre korábban kevesebbet szántam - de kifejezetten hasznos dolgokra. Olyan dolgokra, amik akár a pihenést, személyiségfejlesztést szolgálják. A blog folytatásával is szeretném ezt követni. Tudom, hogy mindig nagy terveim vannak, amik aztán valahogy nem úgy jönnek össze, mint ahogy azt szeretném, de most őszintén.. kinél nincs így? Ki az, akinek minden elsőre úgy alakul, ahogy szeretné??
Hétvégén Mohácsra megyek a busójárásra, ami egy teljesen új élmény lesz számomra, már nagyon várom! Szombat este pedig lejön Pécsre a pesti barátnőm, akivel "ezer év" után végre újra együtt bulizunk (múltkor nem igazán jött össze..). Remélem közben sikerül kicsit utolérnem magam a tanulással is.. Annyi mindent szeretnék.. Mindig ez van. De addig jó, amíg terveink vannak, nem igaz? Még akkor is, ha nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt szeretnénk.
Nem ez lett a világ legösszeszedettebb posztja, csak írtam, ami eszembe jutott, de én is úgy vagyok vele, mint Floo: ez most tényleg jól esett. Mint egy jó futás.. amikor már hosszú ideje nem voltál, és újra elmész, enyhén az arcodba fúj a szél, miközben hallgatod a kedvenc számodat, libabőrös leszel, a lábaidat olyan könnyen teszed egymás után, mint a tollpihét, és eszedbe jut, hogy fogalmad nincs, mi a fenéért hagytad abba egyetlen napra is?....
Itt vagyok, igen tudom kisebb-nagyobb szünet után. Bevallom így már nagyon nehéz egyszerre 2 oldalon fenntartani az érdeklődésem és a szabadidőm, de Noémivel kicsit úgy érezzük szeretnénk sokkal személyesebbé varázsolni az oldalt... úgyhogy itt az ideje újítani, én továbbra is a németországi kiköltözéssel kapcsolatban írok nektek. 3 tipp / ötlet ki, minek nevezi arra az időszakra, amikor túl kell élni az első pár hetet, esetleg (mint nálam) az első napokat.. Kellemes olvasást!
+ hoztam pár képet a környékről, ahol lakunk. Én nagyon megszerettem ezt a tájat!
1. Tartsd a kapcsolatot
Azt hiszem először nem vettem ezt igazán komolyan, úgy voltam vele nem lesz szükség a folytonos telefonálgatásra. Végül teljesen bebizonyodott számomra, mennyire jó érzéssel töltött el, hogy anyukámmal vagy a nővéremmel tudtam pár szót beszélni és nem csak üzeneteket küldeni. Hallani a hangjukat, tudtomra adni, hogy igen hiányzom nekik és számukra is furcsa ez a helyzet. Az első pár nap után ez életmentő volt, mert félig láttam magam, ahogy felülök a hazafele tartó buszra.
Persze egy idő után rájöttem, hogy mivel magamra is vagyok utalva, már szinte naponta beszélgetek a tesóimmal, megosztva velük 1-1 apró dolgot, amit véghez vittem. Ha otthon lennék nyilván nem lenne rá szükség, de itt számomra jó volt megosztani a dolgokat, főleg mert még így 1 hónap után is van, hogy rettentő egyedül érzem magam.
Most már heti 1-2 alkalom az, amit beszélgetünk telefonon keresztül, de ezek elhúzódnak órákra...ez pedig mindig feltölt egy kis energiával, hogy annak ellenére már nem lakom otthon, ugyanúgy elmesélnek mindent, mintha csak velük szemben ülnék és fecsegnénk a nappaliban órákat.
2. Ha baj van szolj!
Költözés előtt is figyelmeztetve lettem a barátom által, ha bármi bajom van, rosszul vagyok (kedv szempontjából) azonnal beszéljük meg, hiszen itt csak egymásra tudunk támaszkodni.
Mivel a barátom az apjához jött tudtam, hogy ő jól fogja magát érezni, de ezzel én sajnos nem voltam így.. bevallom egyáltalán nem esett nehezemre beismerni, hogy rosszul vagyok, ez így nem jó!
A barátom azonban ahelyett, hogy megértette volna inkább rátett egy lapáttal "Menjünk haza!" Címszóval azonnal és nem is várta, hogy történjen akármi, már fordult volna vissza... tudtam, ha a nagy álmát tönkreteszem akkor valahogy kettészakadunk egymástól, meg persze, hogy otthon nem pár hónap után költözhetnénk el kettesben, hanem mondjuk 1-2 újabb év elteltével. Nagyon sokat veszekedtünk, nem akart várni nem adott időt, hogy megszokjam a helyzetet. Így bármi baj történt elmeséltem, de olaj lett a tűzre.
A mai napig türelmesen vár, de mikor szomorúnak lát ideges lesz és felkapja a vizet. Sajnos erre nem született megoldás, de ha ti ketten laktok könnyebb, mert nekem alkalmazkodni kell egy másik családhoz, ami a barátomnak már megvolt. Viszont elhallgatni nem érdemes a bajokat, mert felemészt egy idő után....
Viszont ezek ellenére is, még magam is meglepődök, hogy 3 és fél év után is vannak olyan dolgok, amiket eddig volt, hogy nem feltétlen beszéltünk meg egymással, azonban most így előtérbe kerültek ezek is. Apró dolgok, amik az együtt élésünket könnyebbé teszi, főleg mert segítünk és tudunk támaszkodni egymásra.
3. Kösd le magad
Ami leginkább jól jött az elmúlt hetekben, a munka. Ez hülyén hangozhat, de végül is ezért jöttünk, hogy jobban élhessünk, így mikor nekem is munkám lett tudtam nem az itteni beilleszkedés fog zavarni, hanem a melóval járó plusz apróságok. És bár heti 3 napról beszélünk, jóval gyorsabban és könnyebben zajlanak így a napjaim.
Talán az is közrejátszik ebben, hogy tudom március elején már kitudom fizetni a lakás részemet így nem leszek másokra utalva. Ez pedig még jobban megnyugtat, mert tudom, hogy nem csak eltartanak, hanem már én is fizetek!
Az elmúlt pár hónapban rohamosan kezdtem elszakadni a családomtól, nem direkt, hanem mert 0-24be a barátomnál voltam. Talán tudatalatt próbáltam felkészíteni magam, arra hogyha kiköltözünk hasonló érzés fog hatalmába keríteni. Lassan 1 hetes németországi ittlétem alatt 100x rájöttem a honvágy az-az, amin igazán most megyek keresztül.
A költözésünk előtt egy nappal, de aznap is pityeregtem már nem is tudom miért, valószínűleg mert a családom 21 éven keresztül mögöttem állt, sőt mellettem bármilyen döntést hoztam, így mikor a németországi költözés került előtérbe akkor sem hátráltattak. Múlthét szerdán egy óriási sokkhatás ért, mikor közösen készítettek nekem egy "alvós" pólót, amire mindenki írt valami vicceset/kedveset. Persze akad rajta bőven belsős poén, így mikor megmutattam valakinek nem igazán értette a nővérem, miért írta a pólóra "Csá, csíramadár!" - és hasonló.
Azt hiszem ez az üzenet döbbentett rá, hogy mennyire sokat jelentek a testvéreimnek és persze a szüleimnek. Nem akartam sírni, de ott úgy elkapott a hév, hogy percekig zokogtam örömömben..
Miután beszálltunk a kocsiba és majdnem 800 kilométer várt ránk, akkor tudatosult bennem, mire vállalkoztam. Persze rengeteget beszéltünk róla, bőszen bólogattam, hogy 'Igen mehetünk!', de mikor beültem az autóba olyan menekülésikényszer jött rám, hogy alig bírtam levakarni az arcomról. A barátom már akkor látta, hogy valami nem stimmel, de nem akart szólni, azt hitte változni fog. Bevallom.. én is.
Itt vagyok, de nem érzem magam 'itt'. Az 'otthon és haza' kifejezések sem helytállóak. Én itt vagyok, valahol a barátommal és a családjával furcsa ötödikként, és keresem a helyemet. Nehéz. Irtó nehéz és nem akartam kifelé ezt mutatni, de az első 2 napban döbbentem rá, hogy nem a magam kedvéért, hanem a vőlegényemért csinálom mindezt. Máskülönben eszembe se jutott volna, hogy kiköltözzek egy vadidegen országba, ahol még a nyelvet sem tudom használni... persze volt több, mint fél évem gyakorolni, de nem mondanám, hogy az felkészítené az embert bármennyire is. Itt mindenki hadar, érthetetlenül gyorsan beszél, de meglepően vigyorgósak és kedvesek.
Hasbavágóan ért a felismerés, hogy gyakorlatilag én nem is szeretnék itt élni. A barátom persze azonnal kapcsolt, és azt mondta ha ennyire nem érzem jól magam, szól és hazamegyünk a következő busszal, ami München-ből indul.
Minden változáshoz 12 nap kell, hogy megszokjuk. - mondta a tesóm éppen pár napja, mikor telefonáltunk. Túl vagyok az első pár napon, próbálom szokni a helyzetet, de már mindenki azt hitte csomagolunk és a hét közepén, már itt se leszünk. Bevallom én már készültem arra, hogy összepakolok és felülök a buszra. Egyszerűen bezárva éreztem magam, egyedül, magatehetetlenül, hiszen egy boltba se tudok lemenni minden annyira idegen. Másnap miután berendezkedtünk elis indultunk ideiglenes lakcímet csináltatni, ami számomra méginkább világossá tette, hogy mi is történik körülöttem. Tudom ez most hülyén hangzik, de túl gyorsan érkeztek az események és nem tudtam őket befogadni. Hol még fél lábbal az otthonomra gondolok, a másik pillanatban a barátom már egy német sráccal beszélget az apjával, hogy mikor megy próbanapra dolgozni. Ugyanis vasárnap leadott egy önéletrajzot, másnap már hívták vissza a munkahelyről(!). Őrült gyors volt és még mindig az. Nehéz befogadnom ennyi hirtelen változást, ezt a barátomnak is megkellett valahogy értenie. Ő más, mint én... hiszen a családjával van, neki ez is egy otthon, mióta 1 évvel ezelőtt meglátogattuk őket. Azonnal beilleszkedett.
Egy szó, mint száz kissé felemásak az érzéseim.
....ezt írtam egy héttel ezelőtt. Tudtam, hogy változni fog a véleményem ezért szándékosan nem tettem fel az oldalra, elvégre nem 1-2 bejegyzést szerettem volna erről írni, hanem egyetlen egyet. A helyet kezdem megszokni, az emberekkel együtt. Néha nehéz, néha nem és a rosszra nagyban rátett egy lapáttal, hogy a barátom idióta anyja már megint neki állt szemétkedni, pedig aztán 800kilométer távolság azt gondoltuk elég lesz neki "személyes térnek", hát jól megkaptuk. Pontosabban én. De, hát annyi biztos, hogy ezzel a saját fiának árt. (Bár ez sosem kifejezetten érdekelte)
A barátomra mellesleg rettentő büszke vagyok, hisz szerdán lesz még csupán 2 hete, hogy kiköltöztünk de ő most hétvégén írta meg a szerződését az új munkahelyén. :) Még mindig hihetetlenül gyors a tempó, de elkezdtem feloldódni és azt hiszem jelenleg ez a lényeg.
Minden szemeszter elején eljön az egyetemisták rémálma, a tárgyfelvétel. Ez lesz a negyedik szemeszterem, de még nem telt el egyetlen félév sem úgy, hogy ne húztam volna fel magam ezen az egész rendszeren, és most muszáj leírnom ide is a véleményem, hátha megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat és kicsit lenyugszunk már attól, hogy érezzük: nem vagyunk egyedül, és mindenki hasonló problémákkal néz szembe.
Reggel 8 óra. Mindenki idegesen próbál belépni a Neptunba, remélve, hogy az nem fagy le, és sikerül felvenni a kiszemelt kurzusokat. Már előző este összeállítottam az órarendemet, megvan, hogy melyik órával kell kezdenem a tárgyfelvételt. Belépek. Első lépés pipa. Kapkodva nyomok a tárgyak listázása gombra, de nem csinál semmit. Csak tölt percekig. Nem tudom, hogy mivel járok jobban: lépjek ki az egészből, vagy várjam meg, amíg betölt... De mi van, ha addig betelik a kurzus? Megint mehetek könyörögni a tanárnak első órán, hogy szánjon meg, és bővítse ki a létszámot, mert sehogy máshogy nem fér bele már az órarendbe. Talán engem jobban meg is sajnálnak, ha elmondom, hogy két karhoz tartozom, de mi van azokkal, akiknek karon belül ütköznek óráik?! Az már tényleg elképesztően alacsony színvonvalú szervezésre vall. Engem minden évben kiakaszt ez az egész, és egy pillanatra megkérdőjelezem, hogy valóban szükségem van-e ennyi nehézségre és megoldandó problémára.
Hatalmas méretű szakadék van a középiskola és az egyetem között, amit mindenki csak a maga módján tud vagy épp nem tud áthidalni. Míg a középiskolában még foglalkoznak azzal, ki, hogy oldja meg a gondjait, addig az egyetemen a legszebben kifejezve is sz***nak a fejünkre. Nem tudsz valami fontos információt? Derítsd ki, ahogy tudod! Nincs jó jegyzeted az órához? Szerezd be, vagy így jártál! Nem tudsz felvenni egy tárgyat? Majd felveszed a következő szemeszterben! Nem is indul egy tárgy, amit a mintatanterv szerint most kéne felvenned? Kit érdekel?? A tanárok többségét nem érdekli, hogy milyen problémákba ütköznek a hallgatók. Ők megkapják a fizetésüket akkor is, ha teljesíted a kurzust, meg akkor is, ha nem. Sőt, az egyetemet sem érdekli, hogy nincs annyi tanár, amennyi tudna elegendő órát tartani a diákok létszámához képest. 150 embernek meghirdetnek három 15 fős szemináriumot, és ha nálad épp összeomlott a Neptun tárgyfelvételnél, akkor csak reménykedhetsz, hogy megértő lesz Veled a tanár, és betesz 16-iknak valamelyik órára... És sokáig ezzel nincs gond, mert vannak, akik nem foglalkoznak különösebben vele: felvesznek, amit tudnak, megcsinálják, amit tudnak, és eltelnek a félévek, anélkül, hogy kiderülne, hogy valójában még sehol sem tartanak.. De azok, akik utánanéznek a mintatantervnek, és látják, hogy mennyire nincs összhangban az, hogy meddig kéne eljutni, és meddig sikerült, és mindez önhibájukon kívül történik, na az nagyon bosszantó tud lenni...
Nem tudom, hogy ez csak nálunk megy-e így, vagy más egyetemeken is ez a helyzet áll fenn, de minden szemeszter elején felhúz ez az egész, és egy egész napot tudnám szidni azt, aki kitalálta ezt a hülye kredites rendszert. Nem mondom, hogy semmi pozitív oldala nincs, de az biztos, hogy elenyésző a sok negatív mellett. Ti mit gondoltok? Nálatok mik a leggyakoribb problémák?
AJÁNLOM AZ OLDALT
